Párhuzamos világok
Zipernowsky Tudományok és Művészetek Háza, 2015. márc. 9.
Sascha Müller tálata
„Csinálni annyit jelent, mint választani” – említi Duchamp ready made-jei kapcsán. A választás érintheti a tematikát is, amely mintegy melegágya, forrása a megjelenítés mikéntjének, illetve távolabb: utalás arra, hogy miről szükséges gondolkodnunk. Az efféle választás többnyire nem esztétikai vagy morális döntés, nem értékítélet, noha nehéz kikerülni ezt a lehetőséget, mint velejárót.Sascha Müller talán latens, inkább nyílt véleményt alkot valami korunkban létezőről. Így tűnnek elénk alkotásai: mint kor-ikonok, pontosabban egy korjelenséget körülálló ikonok, amelyek ugyanakkor jövőt is dimenzionálnak. A virtualitás leváltja a valóságot. Az eszköz céllá válik.
A képi kérdésfelvetések azáltal erősödnek fel, hagynak nyomot az emlékezetben, terülnek el a gondolkodás belátható terében, hogy ismétlődnek, többszörösen. Mint például a kicsi fejszobrok. Az általuk kijelölt tér tulajdonképpen változón benépesíthető üres hely, amelyet különböző, egymáshoz mégis erősen hasonlító egyedek laknak be. Arctalanul azonosak, tekintetük megfosztott, gépiesen meredt. Néznek, de nem látnak. Mintha valami áttetsző függönyön akadna fel tekintetük.
A Mobil-ikon feltűnően elrajzolt, nyújtott alakja őrzi, tükrözi a létrehozást, a részek egybeépítését. A nyolc táblaképből összerakott, corpust hordozó felület különös látványt nyújt: amellett, hogy az ember leegyszerűsített jeleként mutatkozik, talpazatra állított ómega jel,. A múlt rekvizitumai – csökött formában ugyan – még jelen vannak: a corpus még emlékeztet, az ikon jellegzetes attributumait hordozza, ám dicsfényét már mesterségesen keltet fényforrás biztosítja.
Karjai mintha csak azért nyújtóznának, változnának csápokká, hogy minél magasabbra emelhessék a fényjeleket adó eszközt, amely mintegy önmaga része, vagy inkább kiterjesztése, az individuum meghosszabbítása, projekciója. Az anatómiai pontatlanság oka az okozatban keresendő. Már nem a test, mint egykor a kereszten, hanem a magasba tartott eszköz válik hangsúlyossá. A fej feléje tekint, mint egykoron a latorra.E festészet szerencsésen tartózkodik a didaktikus szólamoktól.
Mindössze egy jelenséget vagy jelenségcsoportot tár elénk, mindennemű végső értékítéletet mellőzve. Csupán a jelenséget mutatja fel, s nem azt, amivé a jelenség következtében változhatunk. Illetve, kissé talán mégis, hiszen a vurstli-hangulatú képeken ott állnak az önportréjukban tetszelgő, vagy éppen testkép-zavaros lányok, és ott a könnyeiktől felszabadítatlan síró fiúk.
E munkák folytonosan felvetődő, sugalmazott kérdése az egyén szabadságfokára irányul. Lehet-e még, vagy már távoli, elhagyott esély, hogy az élet, miként a költészet: a sosem parafrazeálhatót keresse. Hiszen a világok párhuzamosak.
Sherry Turkle a követezőket írja: „…a gép belép társadalmi életünkbe és lelki fejlődésünkbe, …hatással van arra, hogy hogyan gondolkozunk, kivált magunkról. …A kérdés nem az, hogy milyen lesz a jövő komputere, hanem az, hogy mi milyenek leszünk? Miféle emberekké válunk?”
Ami nincs a helyén, az más helyét bitorolja. Ha minden valami másnak a helyén áll, semmi sem lehet a saját helyen.
Sascha Müller munkái olyasmit állítanak a figyelem előterébe, amelynek hatalma, létjogosultsága eredendően a perifériára rendeltetett, most mégis a centrumot járja át, fenyegeti.
(Balázs Sándor, März 2015)